 | |
| Fotó: messynessychic.com |
Párizsban jártam. Gondoltam, most
belemerülök a „párizsi nő”-jelenségbe. Előre nézelődtem az interneten, mi most
a divat arrafelé: nem akartam lemaradni. Megnéztem az időjárás-előrejelzést.
Elolvastam a Párizsi sikk című könyvet. Kimentem Párizsba, ahol a beígért 12
helyett 4 fok volt az utcán, na jó, a Louvre-ban volt vagy 17, de az sem banánérlelő meleg. Állig betakarózva caplattam
szőrös csizmámban és térdig érő pufidzsekimben. A csodásan csavart frizurámat
összenyomorgatta a sapka, a kezeim még a kesztyű alatt is elfagytak. Az arcomat
kifújta a szél, a szemem könnyezett, lefolyott a sminkem, kiszáradt a szám. Néha
pedig jött egy könnyed fuvallat, amely a pokróc méretű sálamat a fejemre fújta.
Már-már fel akartam adni: ki akar havasesőben a Sanzenizén sasszézni? Inkább beülök egy cuki kis patisszehribe és eszem csillagászati árú
makaront. De végül győzött bennem a bölcsész. Makaron van otthon a Szamosnál
is, de Szanmiselbulvár nincs, úgyhogy
vonszoltam magam tovább. Eközben a „párizsi nők” (valamiért tele volt velük a
város) párducmintás tűsarkúban (a fázósabbak bokacsizmában), miniszoknyában,
nyitott vékony szövetkabátkákban suhantak az utcán. Arra jutottunk, hogy ez
biológia meg genetika, meg fizika: hozzászoknak az éghajlathoz. De én tudom,
hogy valójában a „párizsi nők” is fáztak néha: amikor rám néztek, kirázta őket
a hideg. Sosem láttak még igazi fókavadászt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése