Mikor
Á. barátnőmmel beszélgettünk legutóbb, megszűnt a világ. Két perc után
már az időutazásnál tartottunk, meg hogy hogyan lehetne az agyunk több
százalékát felhasználni, erről ígért nekem egy tanulmányt is, amit majd
ismertetni fogok itt a blogon is - a jó ügy érdekében. Nem tudom, ki
hogy van vele ugyanis, de én fejleszteni szeretném az agyam! Utána éhes
vadakként vetettük rá magunkat az Alexandra könyvesbolt kínálatára, és
az akcióknak hála, érdekesebbnél érdekesebb könyvekkel tértünk haza.
Szeretem, hogy bölcsészek vagyunk, mert a leghétköznapibb helyszíneken
és helyzetekben keveredünk világmegváltó beszélgetésekbe. A héven ülve
lelkendezésünket nem zavarták a ránk vetett érdeklődő tekintetek,
egymást túllicitálva ecseteltük az Életet. "És gondold el, ha már az
agyunk 40%-át használnánk, képesek lennénk utazni az időben! De az
idő-paradoxon miatt a múltba nem térhetünk vissza, mert akkor átíródna a
jövő". "Nézd, itt ír a könyv a fekete lyukakról, látod, itt görbül el a
tér!". "Ugye, milyen igaz ez az isten-érv?". "Mennyire éredekes ez a
könyv a hészükhaszta mozgalomról meg a jógáról!". Igazi álomutazás volt!
Miután Á. leszállt, két kamasz srác furcsán és leplezetlenül bámult
rám, de bevetettem a végső fegyvert: feléjük fordulva kinyitottam a Nagy
kérdések: Isten c. könyvemet, mire szegények elkapták a tekintetüket,
és azonnal a mobiljuk nyomkodásával foglalták el magukat. Pedig én
szívesen elmagyaráztam volna nekik az Isten mint első mozgató
elméletét...Ilyen, amikor két bölcsész utazik a vonaton.
Egyébként
könnyen lehet, hogy már utaztam az időben, csak nem néztem jól körül: a
Roxfort Expressen ugyanis rendszeresen átugrott a kijelző 2012-ről
2032-re, miután áthaladt az alagúton, közvetlenül az egyetem megállója
előtt. Nagyon reménykedtem benne, hogy egyszer úgy történik, hogy
diákként indulok otthonról, még a héber szavakat tanulva, de az alagút
után kiskosztümben érkezem az egyetemre, és már én tartom az órákat, sőt
én vagyok a tanszékvezető, és a kávészünetben értesítenek, hogy a
legújabb könyvem is tudományos szenzáció lett, ezért azonnal döntenem
kell, hogy melyik világhírű egyetem meghívását fogadjam el, amelyben
könyörögnek nekem, hogy a vendégprofesszoruk legyek. De hiába a kijelző,
mégis diákként kellett leszállnom a Roxfortban, ahol bosszúból ronda
kézírással írtam a héber dolgozatomat, ha már megint nem jött össze. De
azért nem szabad föladni! Lehet, hogy mire újra járni fog a vonat,
megjavítják a kijelzőt is, és akkor tényleg utazni fogunk az időben!
A kép egyébként erről a blogról van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése