Alszom!

Bajusznak van egy mondása: Aki sokat alszik, keveset lát, és aki keveset lát, az nem él. Ebben egyetértek vele, még akkor is, ha én szeretek aludni. Persze, van, amikor szükség van arra, hogy az ember sokat aludjon. Olvastam, hogy a kamaszok azért alszanak olyan sokat, mert abban a pár évben megszűnnek az agyukban lévő kapcsolataik (leépül az agyuk, ezt a viselkedésükből is ki lehet következtetni) és újak épülnek ki. Ha nem drogoznak, mert akkor megáll az agyuk a fejlődésben állítólag. És amíg bomlanak meg épülnek az agyi kapcsolatok, szükségük van az alvásra, mert az elősegíti ezt a folyamatot, arról nem is beszélve, hogy a környezetük is fellélegezhet egy kicsit. Azonban aludni fontos dolog akkor is, ha az embernek már nem kell azzal bajlódnia, hogy újraépítse az agyát. Kimutatták, hogy az alváshiány rontja a koncentrációképességet, ami a legtöbb értelmes tevékenységhez fontos. Aki nem alszik, egyre stresszesebb lesz, nem tudja feldolgozni az őt ért élményeket (ez az álmodás segítségével történik), és a szervezete egy idő után nem lesz képes ilyen állapotban jól teljesíteni. Teljesen nyilvánvaló, hogy aludni kell.

De ott van a lemez másik oldala, miszerint a sikeres, okos, híres emberek mind korán kelő típusok, meg hogy tudományos kutatások szerint az ember délelőtt teljesít a legjobban, délután már csak halvány mása önmagának. Tehát, nem véletlen a mondás, hogy „aki korán kel, aranyat lel”, és az sem véletlen, hogy én utálom ezt a mondást. Vannak ugyanis a pacsirta típusú emberek, akik hajnalban kelnek, de korán fekszenek (ők terrorizálják a világot, ezért kezdődik korán a munka meg a tanítás), és vannak a bagoly típusúak, akik későn kelnek, de későn fekszenek. Meg vagyok én. Én se korán kelni nem tudok, se hajnal kettőig tanulni, pedig próbáltam ezeket az előnyös képességeket kifejleszteni magamban egyetemi éveim alatt, mindhiába. A sárga irigység kerülgetett, mikor mondták a barátaim, hogy vizsga előtt már le sem feküdtek aludni, mert egész éjjel tanultak. Már megint velem van a baj? 

Nekem vannak fantasztikus képességeim; az egyik legfontosabb a mentség-gyártás. Ahogyan az utcán rajtam keresztül néző volt osztálytársakat felmentem (biztosan nem látott, szomorú, mert veszekedett a barátnőjével, éppen fejben szakdogát ír, azt hitte, nem is engem lát, mert olyan szép lettem gimi óta), úgy magamnak is ezerféle mentséget tudok kitalálni egy perc alatt, félálomban. Nekem még nem is kell felkelnem, csak hallucináltam, hogy szólt az óra. Ilyen sötét, esős időben nem is lehet tanulni, értelmetlen még felkelnem. A medve is alszik téli álmot, az embernek is szüksége van rá. Mi van, ha későn érő típus vagyok, most épülnének az agyi kapcsolataim, én meg elrontom itt az egészet a felkeléssel? A korán kelés árt a szépségnek, ha csúnya leszek, nem is érdemes felkelnem!

Arról nem is beszélve, hogy hány művész kapott ihletet álmában! Babitsnak is ott volt a füzet az ágya mellett, hogy egy-egy kósza ötletét lejegyezhesse. Ljudmila Ulickaja írta Majakovszkijról, hogy egyik éjjel felugrott, kiszaladt a konyhába, és egy cetlire felírta: fél láb. Másnap sehogyan sem tudott rájönni, hogy ezt minek írta fel a bevásárló listára. Aki viszont olvasta a Nadrágba bújt felhőt, tudja, miért is volt fontos ez a két szó. A versben ugyanis ez áll: 

Mária!

Félek, hogy elfeledem a neved,

ahogy a költő fél, hogy elfeled

valamiféle

szót, mely istennel felérne, s melyet szűlt gyötrő éjszakán át.

Testedet

úgy őrzöm majd, úgy szeretem,

mint háborúban a megcsonkított,

örömtelen,

senkinek-se-kellő

katona

őrzi egyetlen lábát.

(Eörsi István fordítása)

Ha ilyen is tud lenni az alvás, én inkább alszom. Még valami jó is kisülhet belőle.