Tömeg, közlekedés

Az Újragondoló blogon olvastam egy jó kis bejegyzést , és nagyon elgondolkodtatott. A szerző ugyanis felteszi a kérdést, hogy mivel foglalkoztál az elmúlt egy évben 2000 órát, vagyis mi az, amivel az életed nagy részét kitöltöd. Elsőként természetesen a tömegközlekedés ugrott be, elvégre kijutni a Roxfortba nem egy egyszerű dolog, főleg, mióta a Roxfort Expressz is kiesett a lehetőségek közül, és maradtak a kóbor grimbuszok, fedélzetükön a dementorokkal. Szomorúan konstatáltam, hogy életem nagy részét a különféle tömegközlekedési eszközök ülésein töltöm. Be kellene rendezkednem egy olyan életre, ahol ezt az időt jól ki lehet használni. Például: reggeli, körömlakkozás a héven, sminkelés, leckeírás, hivatalos telefonok intézése a buszon, hazafelé ugyanitt vacsora és alvás, esetleg zenehallgatás. Tulajdonképpen már le sem kéne szállnom: bérletem van, fűtés van, az ülések kényelmesek…

Bár rendkívül érdekes az emberek beszélgetéseit is kihallgatni, kivéve, ha fiatalok, mert akkor vagy szótlanul ülnek egymás mellett, és a telefonjukat nyomkodják (szerelmespárok szigorúan kézen fogva), vagy hamar kifogynak a témából („Teee, én múltkor is úgy beb...tam, hogy…ááá, fúú”). Idősebbek orvosi pontossággal sorolják el betegségeik tüneteit és a Vészhelyzetet is túllicitálva mesélik el a legutóbbi műtétjüket („És az orvos megmutatta, eeekkora volt a vesekövem, Mariskám!”). Igaz, néha érdekesebb beszélgetéseket is el lehet kapni, például, mikor az egyik idősebb hölgy szidta falujának ifjú polgármesterét, mint a bokrot, micsoda egy korrupt, teszetosza, alkalmatlan ember, már rég ki kellett volna rúgni egy ilyen szerencsétlent, és ez vezeti itt az életet, majd a barátnője kedvesen megjegyezte, hogy pár éve az ő fia a polgármester a faluban. Igazán inspiráló volt Valentin-nap felé egy fiatal pár szerelmi évődése a héven: „Tudom, hogy szeretsz, Gyuszika, ne tagadd le, b... meg!”. Javaslok mindig egy könyvet a táskában tartani, arra az esetre, ha nem szeretnéd a veled szemben ülők csókcsatáját premier plánban bámulni negyven percen keresztül. Ha olyanokat fogsz ki, akik nem tudnak csókolózni, csak cuppognak összevissza, erősen ajánlott füldugó használata is. Vannak az ártalmatlan bámulók is, akik képesek fél órán keresztül felém bámulni, és mikor már tizedszerre is ellenőriztem, hogy nem folyt le az összes szemfestékem (mint akkor, mikor eső volt), és nem felejtettem el fésülködni, és a kabátomra sincs egy nagy „Hülye vagyok!” -felirat festve, és arról is meggyőződhettem, hogy nem a fantasztikus szépségem vette le a lábáról az ötven éves munkába igyekvő családapát, rájövök, hogy alszik. Úgy félig-meddig persze, olyan "egyszer megnézem a tájat, de menet közben lefagyok és úgy is maradok"-módon. Szóval, lehet, hogy felém fordul, de nem lát engem. Minthogy az a srác se látott engem, aki egy óriási rozsdás fűrésszel a kezében pattant föl a hévre, szerencsére egy kocsival előbbre tőlem. A szellemi fogyatékosokat bírom, ők jöhetnek hozzám beszélgetni, nagyon jókat lehet velük dumálni, teljesen fölösleges úgy nézni rájuk, mint egy ufóra, mert tök jó fejek. De a fűrész azért már tényleg…

Sokan szidják a magyarokat, hogy nem eléggé barátkozóak, és hogy milyen antiszociális mindenki. Egyszer elkapott egy bácsi, aki láthatóan külföldről hazalátogató hazánkfia volt, és fennhangon méltatlankodott nekem negyed órán keresztül, hogy a magyarok szörnyű egy rosszkedvű népség, bezzeg Olaszországban, hát ott az emberek együtt buliznak a metrón reggelente! Én nem vagyok olasz, se pesszimista, se antiszociális (elvégre a bácsival is elbeszélgettem), de szeretek reggel csöndben utazni, és nem mások kioktatásával és rám erőszakolt beszélgetésével kezdeni a napomat. A római metrón pedig nem partiztunk, hanem majdnem agyonnyomtak az emberek, mert az olaszok nem mérték föl: ahhoz, hogy fel tudjanak szállni, előbb le kéne engedni azokat, akik le akarnak szállni, és akkor lenne hely a kocsiban. Elkerültem a partiszerelvényt.

A helyek átadásában viszont lenne hová fejlődnünk. Hogy a fiatal srácok nem adják át a helyüket nekem sehol, megértem, fiatal lány vagyok, életerős, elbírnak a lábaim. De mikor sikerül helyhez jutnom, miért én adom át a kilenc szatyrot cipelő nénikének a helyem, miért nem a bikaerős gyúrós fiúk? Rejtély…

Miután legutóbb csúnyán megbüntettek a metróban, mindenki okulására közlöm, amit a központban hallottam: a metró bejáratánál nem ellenőrök vannak, hanem biztonsági őrök, akik azt nézik, hogy „van-e az embernek valamije”, és azok az igazi ellenőrök, akik a kijáratnál állnak, ők kérik el a kedvezményre jogosító iratokat is, és ők adják oda mosolyogva a csekket, ha hiányod van. Kísérlet indul: elfogadják vajon a bejáratnál a bevásárló listát?

Mielőtt elfelejtem, óvakodj a Harci Nénitől! Ismertető jegye: kicsikocsi (egyesek banyatanknak is nevezik), hangos fújtatás és méltatlankodó „Na de fiatalember!”, „Ezek a mai fiatalok!” –felkiáltások. A Harci Néni álcázza magát: aranyos, ártalmatlan nénikének tűnik, aki oly gyönge és védtelen, hogy általában felteszik a járatra, nehogy megerőltesse magát. HN felszáll, hangosan fuldoklik és szuszog, hogy lehetőleg mindenki hallja, hogy megérkezett Az, Akinek Hely Kell. Ezután a szemében ördögi fény villan, végigpásztázza a kocsit ülőhely után kutatva, három fiút és négy kismamát éget porrá a tekintetével, majd elszántan felszegi a fejét. A kocsi másik végében meglát egy helyet egy srác mellett. Észveszejtő sprint indul, HN tizenhat ember lábán húzza keresztül a kocsikáját, korát meghazudtolóan lök el az útjából minden zavaró egyént, négy kisfiút fejbe kólint, mikor nem veszik őt észre, és harcos pillantással vetődik be a helyre, ami persze az ablak mellett van, rajta pedig egy húszkilós sporttáska, kisbőrönd, sítalpak és két bevásárlószatyor. „Elnézést, leülhetnék?” –jön a megszégyenítő kérdés, mire a srác ölébe kapja a sporttáskát és a síléceket, lába alá húzza a kisbőröndöt meg a bevásárló szatyrokat, és riadtan nézi a Harci Néni megvető mozdulatait a táskahalmok mögül. Egy megállóval később HN ellentmondást nem tűrően feláll, „Elnézést, leszállnék, ha lehetne”, mire srác felugrik, a mellette lévő ölébe pakolja a táskáit, elveszi a földről a szatyrokat, és utat enged a HN-nek, aki beáll az ajtó kellős közepébe, mert majd a következő megállóban le fog szállni, de jobb előre neki készülni, mert ezektől a mai fiataloktól nem lehet elférni, és még véletlenül fenn rekedne a héven.

Azt hittem, valami magasztosabb dolog fog kikerekedni a számolásból. Mondjuk az, hogy az életem nagy részét tanulással töltöm, vagy a szenvedők megsegítésével, vagy valami értelmes dologgal. Hát nem, életem nagy része az utazás. Ez jól hangzana, ha mondjuk nagykövet lennék. Vagy újságíró. Vagy művész, aki végigművészkedi a világot. De ez? Ez csak olyan…közlekedés. Úti tippek: készülj fel egynapi hideg élelemmel, mert a járatok sokszor késnek, vagy korábban jönnek a kiírtnál. Vigyél magaddal könyvet, hátha tudsz szórakozni vagy tanulni egy kicsit. Ha nincs könyved, nyisd ki a füled, és tanulj a Néptől. Gyönyörködj a tájban, mindig van valami szép. Ne állj le vitatkozni a kallerral, neki van igaza. Adj hálát az égnek, mikor megérkeztél!